... avagy egy gatyában Kubában.

Eredetileg nem akartam élménybeszámolót írni, mert most csak pihenni jöttünk Kubába, de az élet közbeszólt és alkalmam volt megtapasztalni a hiánygazdaság már elfeledett érzését a saját bőrömön. Mindössze annyi történ csupán, hogy nem érkezett meg a bőröndünk, de az átélt első napok arra ihlettek, hogy megosszam a tapasztalataimat az odautazni vágyókkal.

Régi álmom volt, hogy eljussak Kubába, lehetőleg még a Castro rezsim alatt, mert ki tudja, utána mi lesz itt. Egy magamfajta ötvenesnek Kuba maga az újkori történelem. Egy időutazás az ötvenes, hatvanas évek szocializmusába. Marx és Engels elméleteit, ami még papíron talán jól is nézhetett ki, mi már kipróbáltuk, és hosszú tesztidőszak végén 1990-ben mindannyian véleményezhettük. Az eredmény ismer. Most egy új tesztidőszakot élünk, a tőke nélküli kapitalizmust próbálgatjuk. Hogy mekkora sikerrel, azt mindenki döntse el maga. Castro papa még kísérletezik egy kicsit, de már az is kész csoda, hogy idáig hagyták neki. A nagy tiszteletet élvező forradalmárban mára már sokan csalódtak és csak a kádári puritánságának, valamint a jól kiépített besúgó hálózatának köszönheti, hogy nem söpörte el őt az elégedetlenség.

A kubaiak szegények, de boldog emberek. Ezt olvasom mindenhol, de én hiába nézem az arcokat az utcán, figyelem az embereket munka és pihenés közben, nem látom azt a hűdenagy boldogságot. Ennek egyik bizonyítékaként értékelem, annak az elterjed sztereotípiának a hiányát is, miszerint Havannában az emberek az utcán táncolgatnak, és az egész életüket átjárja a salza ritmusa. Aki emiatt utazna ide, ki kell hogy ábrándítsam, én egy egész hétvégét töltöttem el Havannában, de egy árva lelket sem láttam táncra perdülni a három nap alatt. És persze nem lóg a szájakból a szivarvég sem úgy, ahogy ezt egy európai turista elvárná. Ezek is cigiznek, botrány.

A reptér csomagkiadó szalagja már sokadik körét írja le, egyre fogynak a bőröndök és az arra várakozók népes társasága. Mi még kitartóan bámuljuk a vastag szalagokkal eltakart rést, hátha felbukkan az ütött kopott kis bőröndünk, de hiába, egyszer csak leáll a futószalag és belénk hasít a tudat, nem érkezett meg a poggyászunk. Éltem át már ezt az érzést, de akkor fél órám volt egy átszállásra és az lett volna a csoda, ha kofferem is átér annyi idő alatt a másik terminálra, mint én futva a mozgójárdákon. Most viszont több mint két órája volt a párizsi Charles de Gaulle repülőtér dolgozóinak, hogy áttegyék a csomagokat az Air France egyik járatáról a másikra. Ez túl nagy logisztikai kihívásnak bizonyult, és most állhattunk be „Lost baggages” feliratú ablak előtt kígyózó sorba. Az eljárás ugyanaz, mint máshol: vonalkód, jegyzőkönyv, igazolás és egy ígéret, hogy másnap kiszállítják a szállodába. Belegondolni is rossz, hogy annak a kispénzű, hátizsákos turistának, aki itt akar foglalni egy magánszállást, milyen nehéz sors vár rá, hasonló helyzetben.

A taxi, egy szebb időket is látott Peugeot 306-os, halkan gurult a városba vezető széles, kivilágítatlan utcán. Hamar rá kellett hogy jöjjek, kiváltságos helyzetben vagyunk, mert ez itt a csúcs kategória. Az utak mentén mindenhol csak öreg Ladák, rozzant Moszkvicsok, és rozsdásodó kis Polskik nyomulnak. Na és persze a Kuba ikonjainak számító ötvenes évekbeli amerikai batárok. Ami viszont megdöbbentett, hogy milyen sok van belőlük. Otthonról úgy képzeltem, hogy látunk majd néhány fennmaradt példányt a turisták által látogatott negyedekben, de elképesztő, hogy mennyi Chevy, Dodge, Ford és még sok más, azóta megszűnt márkájú autó rohangál errefelé. A forradalom után fejvesztve menekülő amerikaiak itt hagyott cirkálóit a kubaiak leleményessége mind a mai napig életben tudta tartani.

A Hotel Inglaterra, amit még otthon befoglaltam, ha lehet mondani, a legjobb helyen volt. Pedig nem ez volt a fő szempont, olyat próbáltam keresni, ami nem túl drága, de valami patinás épület az óváros környékén. Nos, ez a több mint kétszáz éves, csupa csipke kőépület közvetlenül a Capitolium mellett, igazán mondható patinásnak. Leszurkoltam a sofőrünknek 25 pezót a fuvarért és az egyetlen kis kézipoggyászunkat hetykén a vállamra hajítva megindultam a recepció felé. Mögöttem a kis családom elcsigázva a 35 fokos éjjeli melegtől, a 21 órás ébrenléttől, és a reptéri idegességtől csapzottan. A recepciós kedvesen mosolygott, de nem találta a nevünket a foglalási listán. Na persze, ez már ilyenkor szinte várható. Már majdnem szétvet a harctéri ideg, amikor megkérdezi, hogy Mr. Gábor? Egy emberként lélegzünk fel, legalább a szállásunk rendben. Gyorsan el is foglaljuk a szobánkat, ahol kiderül miért is volt ilyen jó árban a két éjszaka. Egy ablak nélküli, igencsak rozzant helyiség, egy még rozzantabb fürdőszobával, ahol nem működik a WC öblítése, de legalább van légkondi, azonnal be is indítjuk a jegesítést.

Mit mondjak, volt már jobb éjszakánk is. Nem csak a kicsi, ámde kőkemény ágy volt az oka, besegített még az időátállási probléma és a rémálmok, hogy eltűnt a bőröndünk az összes ruhánkkal, gyógyszerekkel és minden olyannal, ami egy külföldi út során jól jöhet. Aztán éjjel háromkor a rádöbbenés, hogy ez a valóság, és hogy most mi lesz, mikor jön meg a fogkefém, ha megjön egyáltalán. A nejem már sírt is, hogy legalább a gyógyszerekből többet rakhatott volna a kistáskánkba, mert a két szem fájdalomcsillapító és néhány görcsoldó kevés lesz, ha végleg eltűnne a csomagunk. Vígasztalom őt, hogy ne ostorozza magát, mert egy szemcseppet, vagy akár egy tubus fogkrémet is elkoboztak volna tőle a reptéren, mert ezek a legveszélyesebb terrorista kellékek. Ruhát meg majd veszünk magunknak újat, amiatt egy nő csak ne sírjon már.

Még korom sötét volt hat órakor, amikor már nem bírtuk ki a szobában és lementünk az utcára, körülnézni a nagy havannai éjszakában. Ez az időpont ugyan már hajnalnak számít nálunk, de itt a karibi életvitel mellett úgy látszik még éjjelnek, mert néhány, diszkóból hazafelé támolygó fiatalon kívül nem sok ember lézeng az utcákon. A meleg mintha semmit sem csökkent volna, a súlyos pára meg úgy nehezedik az ember tüdejére, mint egy szaunában. Az egynapos, hosszú ujjú ingem azonnal a hátamhoz tapad jelezve, ha nem érkezik meg ma a váltás fehérnemű, komoly gondok lesznek. Gondoltam, a biztonság kedvéért veszek majd egy pólót mindenkinek, abból baj nem lehet, és elkezdtük keresgélni a számba jöhető boltokat, azonban egytől egyig lehúzott vasrolókat találtunk. Nem lehetett tudni, hogy ez most csak éjszakára zárt be, vagy egyáltalán nem fog kinyitni a közeljövőben. Egy sötét alak lépett oda hozzánk a barátnőjével, akiről aztán kiderült, hogy csak a bőre sötét, amúgy nagyon kedves és segítőkész. Beszédbe elegyedtünk, megkérdezte honnan jöttünk. Ezt egyébként mindenki megkérdezi, aki el akar adni neked valamit, vagy csak szimplán koldul, de úgy látszott ez a fiú tényleg csak a segítségét ajánlotta fel, sőt megvillantotta magyar tudását, amit egy Kálmán nevű cimborájától tanult. Harmadik nekifutásra meg is értettem az egyenesen és a jobbra szavakat. Barátnője mindeközben szemérmesen elrévedt a távolba, nem szólt egy szót sem. Pedig a ruházata a szemérem legapróbb jelét sem mutatta, mondhatni kissé kurvás volt, de hát gondoltam itt ez a divat és tényleg, később aztán rengeteg, különböző korú nőt láttam olyan lengén, mintha éppen a kocsisorra igyekezne, de nem hinném, hogy mind az ősi mesterséget űzte volna. Elbúcsúztam tőlük. Pár lépés után azért mégis csak visszafordult újdonsült barátunk, hogy nem kell-e olcsón szivar. Miután jeleztem, hogy nem dohányzunk, még bepróbálkozott egy salsaklub invitálással, de látszott, hogy ő sem gondolja komolyan, hogy mi leszünk azok, akiket ilyennel be lehet hülyíteni.

Október végén reggel hétkor még bőven sötét van errefelé, amikor is belekezdtünk a reggelibe. Elsők voltunk a szálloda éttermében, még nem voltak széttúrva a felvágottas tálak, a választék is kielégítő volt, mégis szótlanul ültünk az asztalnál, kedvetlenül majszolva az első kubai falatokat. Az egyetlen témánk továbbra is az esélyek latolgatása volt, vajon megjön-e egyáltalán a bőröndünk, és hogy a bánatba keveredhetett el. Kiadtam a reggeli parancsot, koffer témát lezárni! Estig semmiképp nem érkezik meg, hiszen a következő párizsi járat csak délután ötkor landol, kár ezen agyazni, koncentráljunk inkább Havannára. Igen ám, csakhogy a térképek és az útikönyvünk is a feladott poggyászban volt, anélkül meg elég nehézkes a tájékozódás. A londiner segítségét kértem, hogy van-e ötlete, miképp nézhetnénk meg a város nevezetességeit. Vállalkozó szellemű taxis persze van ezer, de angol nyelvtudásuk enyhén szólva is hiányos, csak az árakat tudják mondani, de ott is csak a nagy számokat ismerik. Van viszont egy városnéző busz, nem is akármilyen, az az emeletes, cabrio fajta, ráadásul tök modern és kilenc-harminckor indul pont innen a hotel elől. Be is neveztünk az egy órás mulatságra fejenként 16 pezóért. Az útvonal végig visz a város nevezetességei mellett, amelyek nagy része különböző hotel, a többi meg valamilyen úton, módon köthető a forradalomhoz. Hogy pontosan mi történt ebben vagy abban az épületben 1959-ben azt nem értettem, mert a kislány, aki beszélt a mikrofonba kissé hadart és azt is nehéz volt elkülöníteni, mikor beszél spanyolul és mikor vált át angolra. A fő attrakció a Forradalom téren található házfal volt Che Guevara drótból hajtogatott portréjával, és amit ritkábban ábrázolnak a képeslapok, Fidel Castro hasonló képével egy másik épületen. Mondjuk ez valóban egy kevésbé sikeres műalkotás, mert inkább a Komeini Ajatollahot véltem felfedezni benne. Egy perc fotószünet után visszakanyarodtunk a belváros irányába, de a busz hamarosan újból megállt, hogy negyedórás pihenővel kedveskedjenek a dohányosoknak. Az csak teljesen véletlen, hogy mindez pont egy büfé és szuvenír árus előtt történt, nem hinném, hogy a szocializmus utolsó bástyáját megfertőzte volna a piacgazdaság mételye. A túra végére maradt az óvárosi rész, ahova persze nem hajthat be egy ekkora busz, de nem is baj, mert ezt amúgy is gyalog akartuk becserkészni. Szerencsére még emlékeztem az otthoni felkészülésből a főbb látnivalókra, és volt egy kis hevenyészett térképem is, amit a szállásfoglalás hátuljára nyomtattam, így hát nekivágtunk a könnyed sétának a már 36 fokosra felmelegedett időben. A szivargyár, ami egy érdekes látványosság, zárva volt, ezért az Obispo utca felé vettük az irányt, ez Havanna Váci utcája. Mindjárt az elején belebotlik az ember a híres El Floridita bárba, ami Hemingway egyik kedvenc törzshelye volt és ebből már meg is lehet itt élni, de ez pillanatnyilag nem annyira izgatott. Sokkal inkább, hogy beszerezzünk egy-egy pólót, alsónadrágot, esetleg zoknit arra az esetre, ha ma sem jönne meg a csomag. Mindjárt be is vetettem magam az első üzletbe, ahol ruhákat láttam lógni a kirakatban. Legnagyobb meglepetésemre bent már edényeket, gyerekjátékot és egy csomó haszontalan dolgot láttam a polcokon, azt is elég ritkásan. Az egészet úgy kell elképzelni, hogy a falak melletti polcok előtt körbe üvegezett pultok vannak, és mindent úgy kell kérni az ásítozó eladónőktől. Tisztára, mint az Állami Áruház című Latabár filmen, csak itt nem mosolyognak. Észrevettem a sarokban néhány textil terméket is, de már messziről látszott, hogy ez nem az, amit én keresek. Ezután még vagy egy tucat üzletben próbálkoztam, de nulla eredménnyel. Pedig nem volt nagy igényem, bármit megvettem volna, ami jó rám, de úgy tűnt itt csak L-es méretig árulnak férfiruhákat. Márpedig a fiam és én már kinőttük ezt a kort. Magunkévá tettük azt a tézist, miszerint egy férfi száz kiló alatt csak karácsonyfadísz. Ez nem azt jelenti, hogy már járhatnánk a Mr.XL-be vásárolni otthon, egy átlagos XXL póló tökéletes lett volna. Csakhogy ilyen itt nincs. Már beértem volna egy Che Guevarással is valamelyik szuvenír boltból, de ott is csak sajnálkozó tekinteteket kaptam. Egyszer csak észrevettem egy Adidas logót a távolban. Kiderült, hogy tényleg egy márkabolthoz érkeztünk. Az öröm csak rövid ideig tartott, mert ahogy beléptem azonnal látszott, hogy az üzlet teljes készlete beleférne egy teszkós bevásárlókocsiba. A pólók meg nemcsak hogy kicsik, de mind nejlonos. Az kell ide a kánikulába, poliészter felső. Megnéztem az úszósortokat is és találtam egy pöpec darabot rendes méretben, de ahogy le akartam venni az állványról, jött utána a többi is. Az összes sort egy fűzérbe volt kötve a madzagjuknál fogva. Hiába tűnt önkiszolgálónak ez a kereskedelmi részleg, valójában megint egy eladóra voltam utalva. Abból persze van itt dögivel, több is mint vevő, csakhogy nem nagyon akaródzik nekik segíteni, bár az is lehet, hogy csak éppen akkor jutott eszébe valami halaszthatatlan, amit azonnal meg kellett beszélnie a kolléganőjével.

Mindeközben sorra vettük a látnivalókat, az összes épületet, ahol Hemingway megfordult, gyarmati időket idéző, szépen felújított és tök romos épületeket. Megnéztük az útikönyv által ajánlott piacot is, nagyon egzotikus, nem messze tőle pedig a gyönyörűen felújított Plaza Vieja árkádos kis terét, amit már teljesen a turizmusra hegyeztek ki. Van itt házi sörfőzde, bajor stílusú kocsmával, márkás butikok és illatszerboltok. Szivarját csócsálgató öregasszony karneváli viseletben, egyértelműen a fotós külföldiekre várva. Na és hát kismillió kubai megy valahova. Néha leszólítanak, hogy „Where are you from?” de persze mindegyik akar tőled valamit. Az egyik ilyen, amikor azzal jönnek, hogy segíts nekik tejet venni, mert kell otthon a bébinek és ők csak jegyre kapják, de a külföldinek konvertibilis pezóért adnak bármennyit. Nagyon kell vigyázni annak, aki így szeretné segélyezni szegény színesbőrű havannaiakat, nehogy úgy járjon, mint én. Gondoltam ennyi a minimum, amit megtehetek, hiszen egykoron még ugyanahhoz a táborhoz tartoztunk, és tartozom némi szolidaritással. Készséggel mutatja, hol van a bolt. Egy utcai ablakos kis kioszkszerű üzlethez vezet, mond valamit az eladónak, aztán néz rám boci szemekkel. Én megerősítem a pult mögött állónak, hogy adhatja a tejet, mire kiad az ablakon át egy szatyrot, benne tejporos zacskókkal. Emberünk előzékenyen átveszi az árut, majd balra el. Ott állok bambán, hogy én ezt nem így gondoltam, de az amúgy nagyon kedves eladó hölgy már nyújtja is a 20 pezóról szóló blokkot. Így történt, hogy négyezer forinttal megtámogattam szegény éhező kubaiakat.

Hiába az állami törekvés, hogy most aztán nagyon idecsábítjuk a turistákat, a számtalan lehúzás és ügyeskedés kissé megkeseríti az ember szájízét. Például az ebédünknél is, na nem szó szerint, mert a kaja finom volt, csak hát nem annyiért, mint ami az étterem előtti becsalogató táblán volt. Kint még 2,50-ért hirdetik a sült csirkét, de amikor már elhelyezkedtél az asztalnál, netán már szürcsölgeted az első korty üdítődet, előkerül az étlap, ahol ugyanez a csirke már 4,50. Ezen aztán már nem húztam fel magam, mert a kiszolgálás itt legalább rendben volt és a sörük is hideg.

Még megnéztünk néhány XVII. században emelt épületet, majd igyekeztünk vissza a szállodába, mert az eső elkezdett cseperegni, és nem kockáztathattuk, hogy az egyetlen ruhánk csurom víz legyen. Természetesen a csomagjaink még nem érkeztek meg, de ne izguljunk, errefelé ez teljesen normális, nyugtat a londiner srác. Ennek fele sem tréfa, haza sms-eztem, hogy a csomagkód alapján próbáljanak utánanézni a rokonok, hol a cuccunk. Jött is nemsokára a válasz, a bőrönd egy napos késéssel, ma ötkor megérkezett a havannai reptérre és valószínűleg csak holnap szállítják ki. Hát persze, mañana. A gond csak az, hogy holnap már utaznánk tovább Varaderóba, de azért örültünk a hírnek, mert legalább azt tudjuk, hogy itt van a holmink a közelben. El is kezdtem a transzfer intézését, ami egyszerű feladat. Minden nagyobb szálloda halljában van egy asztal egy kedves nővel, aki különböző fakultációkat ad el turistáknak. Ő gyakorlatilag a helyi Ibusz embere és minden hozzá tartozik. Megtudom, hogy holnap kilenckor indul egy busz a szálloda elől és fejenként 25 pezó a jegy. Később sajnos nem megy, ez pedig nagyon necces. Vajon kiküldik-e a csomagjainkat addig? Megkértem a recepcióst, hogy telefonáljon ki a repülőtérre, átíratni a kiszállítási címet. Kicsit húzta a száját, ezért odacsúsztattam egy egydollárost, hogy gördülékenyebben menjen a hívás. A telefont nem vette fel senki. Remek, akkor holnap reggel újra próbálkozom.

Este még egyszer kisétáltunk egy koktélra a La Floriditába, második nekifutásra kaptunk is asztalt. Természetesen daikirit rendeltem Hemingway tiszteletére, akinek bronzszobra ott ült most is a pult végében a külföldiek nagy megelégedésére, akik sorra fotózkodhattak a nagy íróval. Hamar kidőltünk, na nem a szesztől, hanem az egész napi feszültség és az átállásból adódó nehézségek ólomként nehezedtek a szemhéjunkra.

A harmadik nap reggelén örömmel konstatálom, hogy a zoknim még ott van, ahol letettem, nem mászott odébb az éjjel. Az ingem gallérján ugyan már megjelent egy kis szürke színelváltozás, de szagra egész jó. Még az alsógatyámat sem mertem kimosni, mert féltem, hogy ebben a párásközegben nem szárad ki reggelig. Fogmosás sima vízzel, újbegy alkalmazásával, majd irány a recepció, hátha reggel felveszik azt a nyomorult telefont a légitársaságnál. Hát nem, pedig még ők írták rá a jegyzőkönyv nálam maradó példányára a számot, hogy ott érdeklődhetek. Most egy negyvenes hölgy van szolgálatban, sajnálattal közli, hogy nem járt sikerrel. Megkértem őt, hogyha megjönne a csomagunk, küldje utánunk. Erre az addig mosolygós és szolgálatkész asszonyka szinte felháborodva közli, hogy én azt hogy képzelem, ő nem tud utánam küldeni semmit. Nem is úgy értettem, hogy ő intézze a fuvart, csak azt próbáltam neki elmagyarázni, hogy ne vegye át a bőröndöket, hanem mondja meg a reptéri emberkének, hogy az új címre szállítsák ki. Egyre idegesebb lett, hogy én feladatokat akarok rábízni és mindent elhárított. Ott lapult a dollár a zsebemben, de nem volt olyan a szitu, hogy elővegyem. Ez a nő nagyon nem akar komplikációt magának, ez pedig egy hatalmas feladat lenne. Végül aztán úgy döntöttem, maradjon csak itt a bőröndöm, majd idetelefonálok, és ha tényleg megjött, valahogy visszajövök érte Varaderóból Havannába.

Kiültünk a hotel előtti árkádos részre nézni a vasárnap reggel ébredező Havannát, vártuk a kilencre érkező buszunkat és reménykedve tekintettünk az előttünk lassító autókra, hátha valamelyik mélyén lapul a mi bőröndünk. A modern, légkondis, kínai gyártmányú autóbusz fél tíz tájban érkezett meg és már majdnem tele volt a különböző szállodákból összeszedett utasokkal. Lehuppantunk a helyünkre és már indultunk is egyenesen kifelé a városból. Az úthoz járt egy idegenvezető is, aki folyamatosan közvetítette, miket látunk a mintegy 130 kilométer megtétele során. Kétszer két sávos út vezet le végig a népszerű tengerparti üdülőgyárig. Varadero egy hosszúkás félsziget Kuba északi partjánál, amit még az amerikaiak kezdtek fejleszteni a forradalom előtt, de a szocialista rezsim is hamar rájött az ebben rejlő lehetőségekre. Nem csak a csodás fehér homokos strandjai miatt, de jó elhelyezkedése is lehetővé teszi innen csillagtúrák lebonyolítását az ország különböző vidékeire. Ráadásul az effajta infrastruktúra igen jól kiépített itt. Buszos, sőt helikopteres kirándulások indulnak az összes látnivaló irányába. De aki csak láblógatós nyaralásra vágyik, annak is ajánlanak kisebb túrákat a környéken. Van itt cseppkőbarlang, motorcsónakázhatunk egy trópusi erdőt átszelő széles folyón, mehetünk jeepszafarira akár úgy is, hogy mi magunk vezethetjük kietlen utakon a terepjárót. Nem beszélve a legkülönbözőbb tengeri mulattságokról, a katamarán vitorlázástól az éjszakai horgászatig.

A mi hotelünk egy jobb fajta, teljes ellátást biztosító szálláshely nagyjából a félsziget közepe táján. Egy golfpálya is tartozik hozzá, ezért itt nem ritka, hogy extra mennyiségű csomaggal érkezik az amerikai turista. Nem úgy mi. A londiner általános megrökönyödését kiváltva közöltük, nincs poggyászunk. Egyenesen a recepcióhoz indultam bejelentkezni. A hölgy kedvesen közölte, hogy a szobánk még nincs kész, de addig is átadja az „all inclusive” karszalagot, amit én szabad fordításban magyarul „mértéktelenség szalagnak” kereszteltem. Ezzel vigyázni kell, mert van egy olyan tulajdonsága, hogy részleges amnéziát okoz. Aki ezt felveszi, elfelejti az otthon tett fogadalmait, hogy nem eszem csak zöldségeket és kólában is csak a light-ot fogom kérni. Nálam ez a mellékhatás mindjárt az első ebédnél jelentkezett, amikor megláttam az ínycsiklandó sülteket és a hidegen gyöngyöző söröskorsót. Ebéd után bevetettük magunkat a hotel butikjába, mert mindenre fel kell készülni, ki tudja, hogy egyáltalán hozzájuthatunk-e még a ruháinkhoz ezen a nyaraláson. A nejemre sikerült találni pólót is meg fürdőruhát, ő akár már csobbanhat is a hűs habokban. Én egyenlőre csak kádban, de már az is nagy élmény.

Délután öt lehetett, amikor ismét elsétáltunk a recepcióhoz, megkérni az épp szolgálatost, hogy ugyanmár csörögjön oda havannai hotelünkbe, megérkezett-e a poggyász. Kishölgy rácsap egyet az asztali csengőre és hívja a londinert. Nem nem, félreértett. Nekünk nincs csomagunk, pont ezért kéne telefonálnia. Ő csak köti az ebet a karóhoz és hívja az egyik kollégáját, aki a csomagmegőrző szoba felé akar kísérni minket. Kezdek kiakadni, azért egy ekkora hotel recepciósának illene tudni ennyire angolul. Nem használtam bonyolult igeidőket (nem is tudnék) és a kiejtésemet is igyekeztem a nemzetközileg elfogadott sztenderdekhez igazítani. Nem tudom miért, de szolgai módon követtük az előttünk haladó egyenruhást. Most már kíváncsi vagyok hova visz, mit akar. Valóban a csomagszobában lyukadtunk ki, de amit ott láttunk, felülmúlta a legvérmesebb reményeinket is. A sarokban ott árválkodott a két sötétzöld kofferünk rajta temérdek szalaggal és jelzéssel, amit a hányattatott útján szedett fel magára…

Vissza a főoldalra